Egy fejedelem halálára
Egy fejedelem halálára
- Szart a mákra? Hogyhogy szart a mákra? Egy hattyúdalban? – hüledezett József Attila. József Attila igazi neve nem József Attila volt, nevezzük mégis így a költőt, hisz szép, komoly, nagy feje, dús bajsza és okosan csillogó szemei voltak neki is, valamint hajlama, hogy ihlettelen óráiban dinnyével a hóna alatt a Dunához siessen.
- Megígértétek, hogy nem szóltok közbe - sértődött meg Petőfi Sándor. Most még jelezzük, bár talán már sejthető, neki sem ez volt a valódi neve. Ő is költő volt, lánglelkű, de költészete nem emlékeztetett a hajdanvolt Petőfire, ő szabad, rímtelen verseket írt, eljutott előbb a központozás, majd egy másik korszakában a helyesírás mellőzéséig, és még voltak tervei. – Miért kell belepofázni? Ezért most elölről kezdem. Tessék. A magyarok története kecskehéjban.
Ugor sámán varázsszert főz, zsírt ken csontra, szart a mákra,
jól jöhet a vándorláskor, gondoljunk a szarmatákra.
- Kecskerím? Hogyhogy kecskerím? Egy hattyúdalban? – kapkodta megint a levegőt József Attila. – Sosem írt a mester korábban kecskerímet!
- Cöcöcö – mondta majdnem Kosztolányi Dezső, cigarettája mögül. Eszébe jutott a mester egy régi verse, a "Mereng a képen Sziveri" kezdetű, aztán egy másik, amelyik róla, Kosztolányiról szólt. Inkább csendben maradt.
- Tessék, abbahagytam – csapta az asztalra a lapokat Petőfi. – Olvassátok el. Nem igaz, hogy nem bírtok nyugton maradni.
- Gyerekek, ne veszekedjetek. Nem lehet így – mondta Berzsenyi Dani. Önmagában is különös, ebben a történetben kiváltképp az: őt valóban így hívták. Törékeny, finom fiatalember volt, törékeny, finom és légies verseket szeretett volna írni, tollát egy alábástromfehér pillangó képzetétől óhajtotta vezettetni, amely ha tejszínhabra száll is le, nyomot azon nem hagy, csak az értő lelkekben. De nem ment. Iszonyodva látta, hogy keze alatt a papírt gigászi, dübörgő hatalmak rianása, ércbuzogányos roppant seregek jambikus áradása önti el. Nomen est omen, röhögték gyakran a társak. – Olvassam talán inkább én? – kérdezte szelíden.
- Nem! – kapta fel gyorsan a lapokat Petőfi Sándor. Mégiscsak ő az, akihez az özvegy ejuttatta az írást! Ez az eljuttatás nagyon fájt mindenkinek. Előző este hunyt el a mester és Petőfi máris büszkén lobogtatja a hattyúdalt, az utolsó művet, ami a temetésen kell hogy elhangozzék, és ami köré a gyászbeszédet szervezni is célszerűnek látszik. Meséltek persze régóta sokmindent Petőfiről és Saroltáról, de az ember remél, hogy csak mesék a mesék. A mester, a Társaság örökös elnöke, a babérkoszorús költőfejedelem, kora, tekintélye és versei mellett Saroltának is köszönhette népszerűségét. Szép dolog a költészet, de egy gyönyörű asszony is szép dolog. Fájó ez a büszke lobogtatás. – Mondom tovább, de nyughassatok addig.
- De egy percet, Sándor! Hogyhogy magyarok története? Hogy jön ez ide? Hogyhogy kecskehéj?
- Attilánk! Szeretném, ha vadalmafa lennél! – intette mostmár csendre Kosztolányi is. – Hallgatunk, Sándor. Olvassad.
- Nézzétek, én sem tudok többet. Én sem olvastam ezt még. – Ez nem volt igaz, nem is hitte el senki, talán csak Berzsenyi. - Végighallgatjátok, aztán majd megbeszéljük.
Kumisz környék, álljunk odébb! Törzsünk legott megvédi a
Don vize, az Ural hegye. Ni, az meg ott Levédia!
József Attila felhorkant. Szólt volna. Aki ismeri őt és szereti, ki is találhatná, mit. De Kosztolányi pillantására megadóan emelte fel kezeit. Kosztolányi Petőfinek is odavillantott a sűrű cigarettafüstön át: tovább.
Tovább fiúk, turul-kölkek, újra üt a kaland-óra,
ázsiai tűzhelyünket váltsuk modern kandallóra.
Ó, kandalló, mélázott el Kosztolányi Dezső. Mennyire szereti ezt a szót maga is. Noha rímelni igen nehéz rá. Vitáztak egyszer a mesterrel a rímekről a Társaság nagytermében, künn hullt a hó, benn gomolygott a pipafüst, pattogtak a szikrák a kandallóban. Nem szerette a mester az erős rímeket. Persze ez régen volt, még a Feszül az érdek, jó pajtásim előtt, hogy a legújabb kötetről ne is essék szó. Ne essék, a többiek nem is tudnak róla. Ő is csak egy-két verset látott belőle tegnap, de az elég volt arra, hogy megkérje a mestert, mutatná meg az egészet, mielőtt nyomdába adja. Hátha lenne néhány apró megjegyzése, talán még hasznosak is. Ezt nemcsak mint barát, hanem mint a Társaság titkára is mondja. Nem szólt erre semmit a mester.
Régebben, a kandallós vita idején, még lehetett beszélni az öreggel. De már sokasodtak a jelek, hogy ha szépen, a pályája csúcsán szeretne leköszönni, akkor talán holnap már késő lesz. Akkor kellett volna beszélni vele. De hoppá, a lánglelkű már versszakokkal arrébb jár.
Kalandozni indul a hős, irt besenyőt, vagdal lombot,
furfangosan hátranyilaz, úgy lő ellent, s vadgalambot.
Fehér lován büszkén virít két vezérünk, Álmos, Árpád.
Emese azt boncolgatja, mit jelent, ha álmod árpás.
Értek közbe Etelközbe, majd cél a Kárpát-medence,
vadat, halat lelt ott a hős, hajában korpát cemende.
Botrány! Teljes romlás! József Attilának az arcára volt írva a kétségbeesés: hogyhogy hajában korpát? Botrány az egész. A mester nyilvánvalóan meggárgyult, nem lehetett ép eszénél, amikor ezt írta. Régóta sejti ő, hogy valami nincs rendben a mesterrel, és ez a sejtelem felemás érzeteket érlelt meg benne. Egyrészt a kötelező tisztelet és hála, valamint a szánalom egymásnak feszülését, erre nem is érdemes több szót vesztegetni. Másrészt viszont a csiklandó gyanút, hogy a nemzet költőjének trónján üresedés várható, és ha körülnéz, nemcsak itt, a szobában, hanem a hazában, hát nemigen lát magánál alkalmasabb jelöltet, aki a művet hittel, alázattal és tehetséggel folytatni tudná. Az álszerénység a gyávák kevélysége.
Ki-kicsapnak külföldre még, jól mulatnak ott a portyán,
"Ments meg, Uram" - így a népek - "vad a hun, mint a toportyán."
Ezt viszont egy szerencsés rímnek találta József Attila. Különös, hogy nem neki jutott eszébe. Petőfi sosem tudott ilyet, igaz, ő nem is akart. Kosztolányi meg mást sem tud, mint rímeket, bár nem ilyen jókat. Berzsenyi? Kit érdekel Berzsenyi, most őszintén? Az ő horáci pillangói. Igen, ezt a vonalat neki, József Attilának kell folytatnia. Már a Feszül az érdekről szóló tanulmányában is célzott a közte és a mester között kimutatható párhuzamokra, érthetetlen, hogy a mester ezen megsértődött. Mesélik, hogy le kellett fektetni az öreget, mikor a tanulmányt elolvasta, és hosszan konyakoztatták, mire megnyugodott. Érdekes lenne tudni, hogyan fogadta az új kritikát, amit tegnap adott át neki a kávéházban, de ezt már sosem tudhatjuk meg. Majd otthon megnézem, mondta az öreg. Nagyon fel volt dúlva valamitől.
Végül aztán Augsburgnál halva látni lehet Bulcsút,
a kalandos életstílnek népünk ekkor lehelt búcsút.
Ki legyen a fejedelem? Jelölteket Taksony sorolt:
Géza fiam? Mihály fiam? Vagy pedig a taknyos Sarolt?
Igyekezett jó Petőfi Sándor, hogy hangja a Saroltnál ne remegjen meg, de megremegett. Körbepillantott, észrevették-e a társak. Észrevették. Nemcsak a remegést, a körbepillantást is. Igazak tehát a mesék Sándorról és Saroltáról, gondolták. Hallani, hogy tegnap már együtt mutatkoztak a városban, a sétányon, a kávéházban. Furcsa világ jön el a mester után. Türelmetlen intés Kosztolányitól, tovább. Petőfi büszkeségtől dagadó kebellel folytatta.
Géza nyert, a Véres Kezű - avagy Vagány Pocak főtörzs -
behódolt vagy elhunyt ekkor minden pogány, vacak törzsfő.
Csak Koppány nem, benne látott István – úgy is mint - Vajk rémet,
fel is négyelte szaporán, mint egy nagy kocka vajkrémet.
Láthatjuk, sőt, lássuk be, aki ilyet ír, az nem méltó a Társaság vezetésére, gondolta Kosztolányi. És már milyen régóta nem, uramisten, milyen régóta!
Régen volt ez. Tompán látom, mintha lógna pléd a képen.
Dereng Istvánról pár eset, álljon itt egy példaképpen:
Vazul s anyja államcsínyt sző, "Tőrrel, mama, trón alá bújj!"
De lebuknak, mert - mint lóláb - kilóg a matróna-lábujj.
Ez József Attilának is tetszett, igen szép teljes rím, és a kép is erős, a mama kikandikáló bütykével. Kosztolányi is kénytelen volt elismerni magában, nem szállt még ki minden szellem a vén trottyból. Mármint amikor ezt írta.
- Ez jó, nem, gyerekek? – kacagott fel Berzsenyi.
József Attila és Kosztolányi Dezső lesújtó pillantást vetett rá. Óvodás.
Petőfi egy arasszal a szőnyeg felett lebegett, dagadó keblétől észre sem vette, hogy valaki közbeszólt.
Megkötözött kezeivel sután-bután Vazul intett:
"Nem hallok jól, ez az István fülembe tán vazelint tett?"
Berzsenyi Dani ismét felnyerített, majd elkapta a társak tekintetét, és elkomolyodott.
István kardját csókolja, s szól: "Hamar meg is állapítom,
leesik a magyar állam, ha már meg is alapítom."
Iszonyat. Ilyeneket nem lenne szabad. Írni sem, kinyomtatni meg végképp. Javasolta Kosztolányi egyszer a mesternek, hogy erősebbre kellene vonni a kontrollt, lehetne rögzíteni az elvárt színvonalat a Társaságban, valami minimumát a minőségnek, ő szívesen el is töprengene a szabályokon. Leesik a magyar állam! Úgy csinál bohócot magából mindenki, ahogy akar, de a Társaságot ne kompromittálja. Mosolygott csak a mester. Töprengj, Dezső, abból nagy baj még sose lett. Aztán másnap reggel Sarolta telefonált, árulná el, mivel zaklatta így fel az urát. Egy percet sem aludtak az éjjel. Hajnalban egy orvos barátjukat is át kellett hívniuk, hogy az öreg szív dobogását csillapítsák.
"Változtassa e szent csókkal a fegyvert keresztté nyálam!"
Ez Ady-tól elcsent szókkal indult a keresztény állam.
A belső rím is kecske, fülelt fel József Attila. Nem próbálta még, nyilván ő is tudna ilyet. Különös, hogy a mester vénségére kezd el játszani a formákkal. Már a Feszül az érdekben is volt néhány vers, ami nehezen volt illeszthető az életműbe. Elhesegetett akkor egy kellemetlen érzést, ami gyakran kerülgette újabban is, ha a mesterrel beszélt: mintha a mester kinevetné őt. Mintha szelíd mosolya szomorúságot, sőt szánakozást, sőt megvetést takarna.
Hozzá Újév - vagy Szilveszter? - pápa küldött szent koronát,
megvédve így István többi kínhalálra szánt rokonát.
Szánakozásra és szomorúságra neki van most inkább oka, gondolta József Attila, hallván a mester utolsó versét, és minden szánalom és szomorúság mellett ennek igencsak megörült.
Lassan, ahogy számot emel köbre vagy száll körbe kobra,
ötszáz évvel lemaradva beléptünk a középkorba.
Hosszú csend.
Petőfi körülnézett, lassan aláereszkedett a szavalás emelkedettségéből, összehajtogatta a lapokat, majd leült.
Hallgattak.
Érezték, hogy aki most a csendet megtöri, az súlyos szavakat fog mondani, olyan szavakat, amelyek bekerülnek a magyar irodalom történetébe. Érezték azt is, hogy ez Kosztolányi lesz. Leginkább ő érezte ezt. Ez most történelmi pillanat, legtöbbünknek egy sem adatik az életben ilyen. Nem mindegy, hogy mit és mikor mond a történelem tanúja. Nem szabad el sem sietni, hadd érjen mindenkiben még a varázs. Nem szabad túl sokáig várni sem, elfáradunk a varázsban. Most.
- Angyal szállt el felettünk – mondta ekkor Berzsenyi.
- Barom – mondta ekkor Kosztolányi, majd rátért beszédének voltaképpeni tárgyára, az őket ért veszteségre. Úgymint az irodalom, a szellemi vezetés, a Társaság ügyes-bajos dolgainak irányítása, a példaképek és emberi nagyságok, valamint a szívbéli szeretet terén elszenvedett veszteségekre. Igen szép beszédet rögtönzött, a részleteket nem közöljük, azok megtalálhatók más forrásokban.
- És most a temetésről. A vers, amit hallottunk, a magyarok története kecskehéjban, amit egyébként nagyon szépen olvastál fel, Sándor, köszönjük, méltatlan a mesterhez és a Társasághoz, természetesen nem fog elhangozni a temetésen.
- Sarolta kifejezetten kérte, hogy az utolsó versét…
- Nézd, Sándor, az özvegy nem ért az irodalomhoz. És a mester sem tudhatta, hogy ez lesz az utolsó. Hattyúdalt másmilyet írt volna.
- Nem kellene mégis, gyerekek, az utolsó kívánságát… - kezdte Berzsenyi is.
- Dániel – mondta Kosztolányi végtelenül szomorúan. – Dániel, ne vitázzunk most ezen. Rengeteg a dolgunk.
És ahogy sorolni kezdte, kiderült, tényleg sok még a teendő. Először is, meg kell írni az igazi hattyúdalt, a korábbi mester stílusában, mondjuk a Gyertyamuzsika közepe tájáról lehetne hangulatot választani hozzá. Attilánk, vállalod? Köszönjük. Aztán a család mellett is ott kell álljon valaki, lelki és mindenféle támaszt nyújtani, Sándor? Aztán a legnehezebb feladat, összefogni most a vezére nélkül maradt Társaságot, képzelhető a fejetlenség. Ezt vállalom én. És van még a gyászbeszéd, Dani, rád gondoltam. Olyasmi lehet, mint amit az imént rögtönöztem, megkapod majd a jegyzeteket. Ha gondolod, felolvasom majd én, és persze átnézzük mind a négyen előtte. Próbáld meg nem időmértékesen. Menni fog?
- Igyekezni fogok, Dezső – Berzsenyi elgondolkozott. – Talán kezdhetném azzal, hogy a költőtársak közül én láttam őt utoljára életében. Pár napja felugrottam hozzá egy verssel ugyanis.
Mindhárman bólogattak. Ez jó gondolat, csináljuk így.