Költők

***

Még szebb volt, mint ahogy emlékeztem.

- Iszik vörösbort? – kérdeztem.

- Merlot?

- Ugye elnézi nekem, ha nem nevetek? Veszekedni jött?

- Bocsásson meg. Mindig szellemes leszek, ha ideges vagyok.

- Mitől fél?

- Azt mondta, tudja, ki a gyilkos.

- Hazudtam. Ahogy maga is hazudott nekem. Emlékszik? Találja meg a férjem gyilkosát, így kezdte a telefonba. Nem tudom, ki a gyilkos. Nem tudom, volt-e gyilkosság. Annyit tudok, ki írta a novellákat. Illetve még ennyit sem. Csak majdnem biztos vagyok benne. Iszik bort?

- Ha whiskyje nincs.

- Kocsival jött.

- Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy aggódjon értem.

- Ahogy akarja.

Töltöttem. Neki whiskyt, magamnak bort. Egymásra emeltük poharunkat és ittunk. Valami lágyan omló anyagból készült könnyű, nyári ruhát viselt. Gyönyörű volt.

- A detektívregények utolsó fejezete – mondtam. – Amikor a felügyelő lerántja a leplet mindarról, ami addig is látható volt, de az ő igazlátó szeme kell ahhoz, hogy azt annak lássuk, ami az valójában. Ez elég giccsesre sikerült, bocsásson meg. De szeretném, ha megadná nekem ezt a kis jutalomjátékot. Hallgasson meg, és csak akkor szóljon, ha kérdezem. Ha kérdése van, jelezze.

Bólintott. Egyik kezét felemelte.

- Rágyújthatok?

- Tessék. És a továbbiakban is, kérdezés nélkül. És tölthet is magának.

Én is ittam egy kortyot.

- Szokásom a kezdetén kezdeni. Ismeri? Szerb Antal, Byron nyomán.

Türelmetlenül intett.

- A történet ott kezdődik, hogy megbízást kapok, derítsek fényt egy három évvel ezelőtti gyilkosságra. Máris egy csomó kérdés. Miért pont most? Miféle gyilkosság? Miért pont én? Elbűvölő megbízóm két írást mutat, az egyik egyértelműen gyilkosságról beszél, a másik csak céloz rá. Más nincs is a kezünkben. A gyanúsítottak körét is a két írásból ismerjük. Négy költő, az áldozat négy tanítványa, barátja. Az egyik írás egységes, összetartó csoportnak mutatja a költőket, a másikban viszont ki nem állhatják egymást. Meglátogatom őket, a tapasztalat inkább a második írást igazolja. Sőt, mintha szép finoman próbálnák is gyanúba keverni egymást. Kosztolányi csendben megjegyzi, hogy meg kellene vizsgálni a többiek írásait. És tényleg, Berzsenyi és Petőfi is gyanúba jönnek, mint szerzők. József Attila határozottan emlékszik, hogy Kosztolányi találkozott az elhunyttal halála napján. Azt is állítja, hogy Kosztolányinak önnel is viszonya volt. Bár konkrétumot nem mond, Berzsenyiről lerí, hogy utálja Kosztolányit. Szerencsére Petőfit már meg sem tudtam kérdezni. Szóval, kusza história. Ember legyen a talpán, aki itt eligazodik. Ismeri? Márai, Berzsenyi nyomán.

Tartottam egy kis szünetet. Töltöttem, ittunk.

- Nézzük az indítékokat. Miért gyilkolnak a költők? Az első írás szerint szeretetből és félelemből. Ezt már egyszer megbeszéltük, azóta sem tartom meggyőzőnek. A második már hihetőbb okokat sorol. Kosztolányinak a Társaság bársonyszéke kell, József Attilának a babérkoszorú, Petőfinek meg a gyönyörű asszony. Csak a szegény kicsi Berzsenyinek nem marad semmi, de hát ő úgyis olyan szerencsétlen, meg sem érdemelné. Ettől Berzsenyi rögtön gyanús lehet, hátha ő a gyilkos és szerző, mindenki mást gyanúba kever, ő meg csak bambán vigyorog. De aki ismeri, tudja, hogy nem ilyen elveszett alak ő. Lehet, hogy éppen erre akar rámutatni az írással valaki más. Kusza história már megint.

Erre ittunk is.

- Nézzük a novellákat. A költők egybehangzó véleménye szerint csekély az irodalmi értékük. Nekem tetszenek, de én nem vagyok szakember. Ravaszak, csavarosak, szórakoztatóak. Valami mégis hiányzik belőlük. Olvasgatok esténként mostanában, és azt hiszem rájöttem, mi hiányzik. A lélek. Szeretet. Ilyeneket írnék magam is, ha írnék. Bravúros, de sekély történeteket. Ismeri a Barbárokat Móricztól? Az is bravúros, de annak mélysége van. Higgyük el a költőknek, hogy a mi szerzőnk egy lelkes amatőr volt. A bátorsága viszont imponáló. Ahogy a tűzzel játszik. Tudja, hogy könnyen megégetheti magát, de nem fél. Amatőr, de nem mindennapi ember.

Újra töltöttem. Koccintottunk. Kis csend után folytattam.

- Túl sokat beszélek. Lassan a végére érek az előadásomnak, és a lepel még mindig nem hullott le. Valamit elrontottam. Megadom a szót magának is, segítsen eligazodni, ha tud. Szép kis felügyelő. Nem bírja az italt, már a nyelve is összegabalyodik. Belezavarodik a történetbe. Félig részeg…

- Vagy tán egészen az – tette hozzá a nő.

Felnevettem.

- Ahogy azt a Fejedelem szerzője is mondaná. Ha átsétál az íróasztalomhoz, talál egy verseskötet. Megjelöltem egy sort magának. Ahol a könyvjelző is van.

Kinyitotta a könyvet, belepillantott.

- Bravó, felügyelő.

Visszaült a fotelbe. Ivott egy kortyot. Elnyomta a cigarettáját.

- Barbár dolog belefirkálni egy könyvbe – mondta. – Régóta tudja, hogy én írtam?

- Régóta sejtem. Az indítékait viszont sokáig nem értettem. Most sem vagyok biztos benne, hogy mindent jól értek.

- Hallgatom.

- Három dologra gondolok. Ambíciók, bosszú, marketing. És ezek szép összefonódása. Amit az első kettőről gondolok, az csak feltételezés. Rendkívül érdekel, mennyi igaz belőle. A harmadikban biztos vagyok. Szóval, adott egy szép és okos nő. Mindig is írók és költők között mozgott, ismeri őket erényeikkel és emberi gyarlóságaikkal együtt. Látja szikrázó tehetségüket, de kicsinyes csatáikat is. Látja az irodalom működését. Ilyen jó én is vagyok, mint ezek, gondolja. Titokban írogat, félve megmutatja néha egy-egy művét valakinek, de az ő szerepe csak a szép és okos nő szerepe marad. Jobb napokon a múzsáé. Íróként nem veszik komolyan. Legfájóbb, hogy férje, a költőfejedelem sem segíti. Férje halála után álnéven közöl egy novellát, kihasználva, hogy az újság szerkesztője tartozik egy szívességgel valamelyiküknek. A hatás felemás. A szakma hallgat, viszont a bulvársajtó ráharap. Tudja, hogy erről elfelejtkezett beszámolni nekem a kávéházban? Szerencsére volt, aki emlékezett. Hetekig cikkeztek a lapok. Ki ölte meg a költőóriást? A szép özvegy bánata. A titkos szerző bosszúja. Csodás képeket találtam itt-ott magáról. Egy nem várt, de szerencsés mellékhatás, hogy tódul a nép a szép özvegy tornatermébe. Más hasonló helyeken a nyár uborkaszezon, az izmok és barnulni vágyó bőrök tavasszal bújnak elő, mint a hóvirág, nyárra már mindenki megunja a súlyokat, szoláriumot, szaunát, inkább nyaral. A Sarolta fitness-szalon viszont szépen termeli a pénzt az elmúlt két nyáron. Ehhez persze kellett a tavalyi emlékeztető kúra is, a második írás. Itt már egyértelműen a marketing a legfontosabb szempont. Mint láttuk, sokat fejlődött a szerző. Hatásosabb, érdekesebb művet írt. Olyat, amelyik nagyobbat szól a sajtóban. Itt már konkrét személyek szerepelnek, álnéven, de felismerhetően. Illetve egyikük esetében torz a kép. Az egyetlen férfi, akit a szép özvegy nem tudott a lába elé fektetni. A szerző kicsinyes bosszúja, hogy Berzsenyit szánalmas, szerencsétlen alaknak ábrázolja. Tudja, hogy ő az egyetlen, aki igazán szeretni tudta volna magát?

Kiszáradt a szám, nem szoktam ennyit beszélni. Egy pohár bor segített.

- De ne térjünk el a történettől. Az írás ismét hatásosnak bizonyul. Jönnek a cikkek, jönnek a sportemberek is tornázni. Kosztolányi hírzárlatot rendel el, hivatalos reakció nincs. Lassan elcsitul a botrány, de a szalon ismét jó évet zár. Aztán új év, új remények. Lehet, hogy lejárt a hitele a szerkesztőnél, vagy írói válságba került, vagy csak még nagyobb felhajtást akart csapni, de idén a szép özvegy tervet változtat. A tévét akarja meghódítani. Innen már ismerjük a történetet. Felkeresi a népszerű, sármos magándetektívet, hogy majd az ő műsorából tudják meg milliók, hogy mik meg nem esnek a szép irodalmi özveggyel és fitness-guruval. Sejti, hogy filmezik, egy hete mindenféle hírességekkel korzózik, jól jöhet még a műsorban. Lenyűgöző gondolat. Ha akarom, akár még működhet is.

Kis szünet. Felállt a fotelből. Könnyű ruhája valami varázslat nyomán aláhullott, és ott állt előttem bugyiban, melltartóban. Gyönyörű volt. És szánalmas.

- Ölelj át. Szorosan – mondta.

Felálltam és átöleltem. Szorosan.

- Csábító, amit ajánl, és örömmel élnék is vele, ha nekem szólna. Kár, hogy nem nekem szól, hanem Smárlónak. Kár, hogy Smárló nem létezik. Nem lesz több műsor, kiszálltam.

Szabadulni próbált, de nagyon erősen tartottam.

- De ha létezne is Smárló, a tévének ennél több kell – suttogtam a fülébe. – Két novella, vicces versikék, halovány gyanúsítgatások? Vér kell, Sarolta. Előbb-utóbb tényleg meg kellene ölnie valakit.

- Vadállat! Engedjen el!

Sokkal erősebb voltam nála. Fél kézzel is meg tudtam tartani, a másikkal befogtam a száját.

- A gyönyörű özvegy, akit minden férfi imád, de egyik sem szereti. Az alkoholista, nikotinfüggő fitness-guru. A kékharisnya. Micsoda ember maga? És minek néz engem? Hogy lehet egy ilyen okos nő ennyire buta? Hogy képzelte, hogy ez sikerülhet? Az is része volt a tervnek, hogy ma este a legizgalmasabb bugyiját vegye fel? Miután elengedem és pofonvágott, két dolog közül választhat. Ha van egy gyönyháznyelű kis revolver a táskájában, akkor agyonlő, ez tiszta dolog. Ha nincs, akkor felkapja a ruháját és elviharzik.

Elengedtem. Nem vágott pofon, és a második lehetőséget választotta.

Azt hiszem, úgy viselkedtem, ahogy mesterem tette volna ebben a helyzetben. Mégsem büszkeséget éreztem, hanem nagy szomorúságot. Elpakoltam az italokat, elmosogattam. Aztán lementem a garázsba, és elindultam Saroltához, hogy bocsánatot kérjek tőle. Hogy megkérjem, hagyjuk abba a detektívtörténetet, és kezdjünk el úgy viselkedni, mint értelmes, felnőtt emberek.

Nem szoktam ivás után vezetni, nagyon lassan, óvatosan haladtam. Reméltem, hogy ő is vigyázott, sokkal többet ivott az este, mint én. Megszidott nemrég, amikor aggódtam érte.

Amikor megláttam a felborult kocsiját és a mentősöket, eszembe jutott egy mondat, amit száz éve mondtam neki. Ilyen reflexekkel ne vezessen autót.

Szerződésem szerint most fel kellett volna hívnom a tévéseket.

Az összetört kocsin látszott, hogy a mentősökre már nem volt szükség. Később rendőrök is jöttek, tették a dolgukat. Ültem a kocsimban, nem emlékszem, hogy bármire is gondoltam volna. Figyeltem a rendőröket, a kezem remegését. Órákkal később ürült csak ki az utca, mikor már a roncsot is elszállította egy daruskocsi.

Hazamentem, megittam a bor maradékát. Aztán a whiskyt is.

Három napig nagyon beteg voltam. Aztán felhívtam a producert, megmondtam, hogy ne számítson rám többet. Nem fakadt sírva. Nem kérdezett semmit, pedig biztos érdekelte volna egy sztori, amelyben a detektív addig keresi a nemlétező gyilkost, míg a végén maga lesz azzá.

Elmentem Berzsenyihez. Berúgtunk együtt, talán még sírtunk is. Ő tanácsolta, hogy írjam meg ezt a történetet. Sarolta helyett. Az ő harmadik novellája helyett. Vezeklésül.

Saroltának. Szeretettel.

Aztán tegyem be a fiókba, és ne gondoljak rá többet.