Költők

***

- Szép történet – mondtam, mikor befejeztem az olvasást. – Nem értek hozzá, jó novella ez?

Vállat vont.

- Ezt nem tudom kívülállóként megítélni – mondta.

- Úgy érti, mint irodalmon kívül álló, vagy mint aki maga is érintett a történetben?

- Ez két jó értelmezés.

- És mennyi igaz a sztoriból?

- Éppen ezt szeretném, ha kiderítené.

- Ki a szerző?

- Ez is része a feladványnak.

- Fog majd használható válaszokat is adni nekem?

- Attól függ, mit kérdez – felelte, majd ismét rágyújtott. – Ha azt kérdi, ki a gyilkos, nem tudom. Ha azt, ki ez a négy ember, azt elmondhatom.

Mondott négy nevet, állítólag ma is alkotó, jelentős kortárs költők. Egyikről sem hallottam, mint ahogy jelentős kortárs táncosokat vagy labdarúgókat sem tudnék sorolni. Jelentős kortárs kasszafúrókat viszont hosszasan.

Végigmentünk még egyszer a történeten. Szinte semmi nem felelt meg a valóságnak. Nem volt nyomozás, nem volt felügyelő, nem volt igaz a baljós utolsó kötet, sőt, a Bálnám szamara kötet sem létezik, és nincs Utókor című vers sem. Nem szerkesztettek gyászbeszédet a költőtársak, a temetés szűk, családi körben zajlott.

- Csinos és fiatal felesége is könnyen lehetett titkos drámák hősnője – olvastam. – Ehhez mit szól?

- Erre nem kívánok válaszolni.

- Rendben. Kit kérdezzek meg erről?

Nem válaszolt, az italát kortyolgatta.

- Mondhatná ilyenkor, hogy szép időnk van. Persze az is ugyanolyan közhelyes lenne, mint nem kívánni válaszolni. Tudja mit, kezdjen el verset szavalni, ha olyat kérdezek, amihez semmi közöm.

Nem felelt. Szép mosolyának tudatában szépen mosolygott. Nagyon könnyen el tudtam őt képzelni titkos drámák hősnőjeként ezzel a szép mosollyal. És magamat is szívesen odaképzeltem a titkos drámák hősének. Na, dolgozzunk inkább.

- Az írás gyilkosságról beszél – mondtam. – Nem vagyok biztos benne, hogy jól értem az indítékot. Egyrészt félnek a költők az új kötettől, amely talán őket is be fogja sározni. Másrészt viszont lehet, hogy az új kötet olyan pocsék lesz, hogy az méltatlan a mesterhez, és ők annyira szeretik az öreget, hogy inkább megölik pályája csúcsán, mint hogy megérje ezt a szégyent. Itt van ráadásul a felügyelő, aki szintén titkos költő, mindezt egy pillanat alatt átlátja, szemet huny a kegyes halál felett és csak bízni tud benne, hogy helyesen cselekszenek. Jól értettem?

- Bravó, felügyelő, bravó! Első olvasásra nagyon jó.

- Nem felügyelő, magánhekus. Felügyelők csak a másodosztályú detektívregényekben léteznek.

- Ezek szerint magának nem tetszett a novella.

- Nem életszerű. Az emberek nem így működnek.

- Meséljen, Fül, hogy működnek az emberek? – kérdezte. A búgás fokozódott, ha ez egyáltalán lehetséges. Mintha a nő torkában fészkelő szőke vadgalamb most ráadásul Karády Katalint is maga mellé ültette volna. Arra gondoltam, hogy ilyen nők is csak a detektívregényekben élnek, és hátradőltem, mielőtt még, ahogy az várható volt, a nő megérintette volna a kezem. Nagy példaképem ezt is máshogy csinálta volna, de hát nagy példaképem is csak a detektívregényekben létezik.

- Az még rendben van, hogy dugjuk a főnökünk feleségét. Előfordul, nem tétel a mai világban – mondtam. Vártam, hogy méltatlankodni kezd, de el sem pirult. – Még csak titkos drámának sem nevezném. De hogy tiszta szeretetből megöljük? Ráadásul négyen együtt?

- Az írók különös, érzékeny emberek. A szeretet és a félelem is jelen van a történetben, ahogy azt maga is helyesen látta. Ki tudja, mit tesz egy érzékeny ember egy ilyen helyzetben?

- Ne vicceljen! Hogy kell ezt elképzelni? Fiúk, figyeljetek csak, szegény öreg nem olyan már, mint régen, szeretjük ugyan nagyon, de tisztesség ne essék szólván, igazából már tök ciki az irodalomra nézve, magából is hülyét csinál, meg kicsit már belőlünk is. Nincs valami jó ötletetek?

- Nem tudom, hogy történt. Én könnyen el tudom hinni, hogy akár úgy is lehetett, ahogy olvastuk.

- Látja, ez a leghihetetlenebb az egészben. Tegyük fel egy pillanatra, hogy tényleg így történt. Akkor fogom magam, megírom és közzéteszem. Ez hihető maga szerint?

- Látszik, hogy maga nem látott még írót közelről. Perverz magamutogató mindegyik. Bármiről írnak, magukról írnak. És nincs is nagyobb élvezet számukra, mint kitárni a világnak pucér lelküket. Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban. A mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.

- Most hazudik vagy idéz? Petőfi?

- Jéghideg. Babits. Úgy képzelem, hogy ha egy költő gyilkol, előbb-utóbb megírja. Nem tudja nem megírni. Egy ekkora témát nem hagy veszni. Lehet, hogy nem fogunk majd ráismerni az eredeti élményre, de valahogy egyszer csak kijön belőle. Szakmai ártalom. Hihető?

- Marhaság.

- Mondja maga, a tévésztár. Amikor a kamerákba néz, az milyen érzés? Kellemes, csiklandós dolog mutogatni magát, nem?

- Én ezt pénzért csinálom, nem élvezetből. És nagyon szégyellem magam miatta.

- El fog múlni, higgye el. Fogunk mi még ámulni a maga kis bűnein a tévék előtt.

Láthatóan jobban élvezte a beszélgetést, mint én. Az ő terepén mozogtunk. Igyekeztem visszatérni a sajátomra.

- Az én kis bűnöm most az, hogy nem hiszek magának. Nem hiszem például, hogy megjelenik egy novella, de nem ismerjük a szerzőt. A lap szerkesztőségében tudniuk kellett, ki írta.

- Megoldható, hogy csak egyvalaki tudja. Az pedig nem fogja elárulni. Ez egy kicsi szakma, mindenki ismer mindenkit, mindenki tartozik egy szívességgel mindenkinek. De próbálja meg, derítse ki.

- Ha hivatalos nyomozás indul, nem maradhat titokban a szerző. De maga nem tesz feljelentést, nem akar hivatalos nyomozást. Miért nem?

Ezen kicsit elgondolkozott.

- Hálót fon az est, a nagy, barna pók. Nem mozdulnak a tiszai hajók.

- Oké, kérdezek mást. Volt-e valami visszhangja az írásnak? A kedves, kicsi szakmán belül mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy kikről is van itt szó, és hogy itt valaki gyilkossággal vádol valakit.

- Igaza van. És mégsem történt semmi. Talán nem vették komolyan, senki sem hitte el, hogy igaz, ami le van írva.

- Mint ahogy nem is igaz. Nem igaz a nyomozás, a vers, a kötetek, miért pont a gyilkosság lenne az? Lehet, hogy egyszerűen rossz az írás, senkit sem érdekelt. Vagy el sem olvasták. Ha elolvasták, nem értették.

- Igen, ez is lehet – mondta. Elnyomta a cigarettáját, és már gyújtott is a következőre. – Nem volt visszhang, és én sem tettem semmit. Én sem hittem el, hogy gyilkosság történt volna. Otthon halt meg a férjem, a második infarktusa vitte el. Lehetett volna pereskedni, de minek? Aztán, pont egy évre rá, férjem halálának második évfordulóján megjelent egy újabb írás.

- Nocsak. A gyilkos visszatér. Talán ő is nagyobb visszhangra számított?

- Tessék. Olvassa. Jó mulatást.