Költők

***

Utókor

… s akkor már nem értem az újak verseit,

nem társ leszek többé, hanem a Nagy Öreg,

Félrenéztek, Ifjak, vagy megmosolyogtok?

Akkor kell igazán, hogy szeressetek!

A felügyelő részvétét fejezte ki, és biztosított bennünket arról, hogy csak a legszükségesebb kérdéseket teszi fel, igyekszik rövid és szakszerű lenni, mert – mint mondta – az a fontosabb, hogy a nekrológ, amit szerkesztünk, szép legyen és méltó ahhoz, aki most itthagyott bennünket, és akinek mi, négyen, a legszűkebb belső, baráti köréhez tartoztunk, akit mi a legjobban tiszteltünk és szerettünk. Finoman és tapintatosan beszélt, mint aki maga is mélyen megrendült a minket ért csapástól, és őszinteségében nem is kételkedtünk, tudtuk, hogy a fájdalom nemcsak a miénk, hanem az egész nemzeté, vagy ahogy a beszédben mi is megfogalmaztuk, annál sokkal súlyosabb, magát az anyanyelvet érte történetének egyik legnagyobb vesztesége a mester halálával. Bólintottunk, megköszönve részvétét és a munkánknak szóló figyelmességet, de jeleztük, hogy a gyászbeszéddel éppen elkészültünk, és ha nem is szívesen, de készséggel állunk rendelkezésére, megértjük, hogy a mester gyilkosát mihamarabb utol szeretné érni. A felügyelő elismerően nyugtázta készségességünket és azt is figyelemreméltónak és példamutatónak találta, hogy a beszédet ilyen kevéssel a haláleset bejelentése után már meg is írtuk, véleménye szerint ebben a költőfejedelemmel való kapcsolatunk erőssége és bensőséges volta nyilvánul meg. Ezt mi mosolyogtatónak tartottuk, de nem szóltunk. Honnan tudjuk egyébként – fordult egyikünkhöz –, hogy gyilkosság történt. Mi voltunk az elsők – felelte társunk –, akiket az özvegy értesített. Nemcsak maga a mester, hanem az egész családja barátként tekint és tekintett mindig is ránk. A haláleset órákkal a hivatalos bejelentés előtt a tudomásunkra jutott. A felügyelő elnézést kért, ezt maga is kitalálhatta volna.

Tudunk-e valakiről, akinek érdekében állhatott a költő halála? Nem, nem hisszük, hogy lett volna ilyen. Többeket ismerünk ugyan, akikre jellemző lehet, sőt, akik esetében akár indokolt is lehet a szakmai féltékenység, harag, bosszúvágy. Igen, bosszúvágy, az öreg sokakat megbántott tetteiben is, írásaiban is, különösen régebben, pályája csúcsán. Készülő, vagy tán már el is készült kötetéről bár nagyon keveset tudni, annyi sejthető, hogy legjobbnak tartott kortársaink közül többeket fog nevetségessé tenni, szakmailag és erkölcsileg megsemmisíteni. Csinos és fiatal felesége is könnyen lehetett titkos drámák hősnője. Tudnánk-e neveket is mondani. Ezt a jó ízlésre és tapintatra hivatkozva először elhárítottuk, de miután a felügyelő közölte, hogy ezt a kérdést másoknak is fel fogja tenni, valamint biztosított bennünket teljes diszkréciójáról, beláttuk, hogy kötelességünk válaszolni, és igyekeztünk adatokkal segíteni a munkáját.

Elnézést kér, és ezt tekinthetjük pusztán formaságnak, de meg kell kérdeznie, hol és mivel töltöttük az elmúlt éjszakát. Elmondtuk, hogy együtt dolgoztunk közös kötetünkön az egyikünk lakásán, terveink szerint az utolsó szerkesztői munkákat végeztük volna, de valami miatt nem haladtunk úgy, ahogy szerettük volna, van ilyen, így inkább átsétáltunk az Akácosba, ahol hajnali háromkor ért minket az özvegy telefonja. Azóta a gyászbeszéden dolgoztunk, szintén közösen, záróráig az Akácosban, majd itt.

Egyelőre ennyit akart tudni, majd jelentkezik még, és lehet, hogy egyenként is beszélni szeretne velünk – mondta a felügyelő, és indulni készült. Azaz, ha megengedjük, egy szakmai jellegű kérdése mégiscsak volna még, bár nem szeretne feltartani bennünket, és kicsit szégyelli is szóba hozni. Bátorítottuk. Arról van szó, kezdte szabadkozva, hogy fiatalkorában ő maga is írt verseket. Elnézően mosolyogtunk, ki ne írt volna? De hogy ő komolyan is gondolta, sokat és elmélyülten foglalkozott a költészet elméletével is, a mester volt a példaképe. Melyikünknek ne ő lett volna? Kívülről tudta a mester korai életművét, egyes verseire még ma is emlékszik. Később aztán pályája másfelé kanyarodott, de a mester későbbi munkásságát valamelyest követte így is, és éppen ezzel kapcsolatos a kérdése is. Tessék, hallgatjuk. Nem úgy látjuk-e, hogy az utolsó kötete, a Bálnám szamara már, hogy is mondja csak, kevésbé erős, mint a korábbi munkái. Tudja, hogy nagyon bizonytalan és elmosódott a határ bölcsesség és közhelyek, képek és képzavarok, szépség és giccs között, és – itt szemlátomást zavarban volt – nem is tudja, honnan veszi a bátorságot az ítélethez, de mintha a mester itt már sokszor a határ túlsó oldalára került volna.

Hallgattunk. Bocsássanak meg, ha tévedek – folytatta a felügyelő –, nem is hoztam volna szóba, ha nem mutat ma hajnalban az özvegy néhány lapot a készülő kötetből. Mit látott? – kaptuk fel a fejünket, a mester új kötete előttünk is titok volt, egy-két szilánkot ismertünk csak egyik társunk jóvoltából, aki közülünk a mester feleségével, mostanra özvegyével, a legjobb kapcsolatban volt. Magam sem tudom, nem vagyok biztos benne, hogy jól gondolom, éppen ezért kértem az önök tanácsát. De? – türelmetlenkedtünk. De mintha az, amit láttam, nem költészet lett volna. Üres stílusbravúrokat láttam, szóvicceket, kecskerímeket, homályos, érthetetlen tartalmat, lapos bölcsességet. Nyilván tévedek. Nyilván csak felületes a benyomásom, sokszor el kell majd olvasnom az új kötetet, de amit olvastam, az egy süllyedő lélek kétségbeesett kapaszkodása a szépségbe, vagy inkább már csak a formába. Maga valóban költő – nevettünk.

Nehéz dolog ez – mondtuk –, és nem is állítjuk, hogy elfogulatlanul meg tudjuk ítélni a mester újabb műveit. De tény, hogy olykor mi is bizonytalanok vagyunk, és azt is tudjuk, hogy neki magának is voltak kétségei. Magával és velünk kapcsolatban is. Ezt hogy értjük? Fájó most erről beszélnünk, talán majd máskor, később. Nem is aludtunk az éjjel, fáradtak vagyunk.

A felügyelő nem erőltette a választ, magunkban hálásak voltunk ezért. Reggel óta motoszkál bennem egy korai verse – mondta hosszú hallgatás után –, biztos vagyok benne, hogy ismerik. Az Utókor. Természetesen ismertük. Több mint ötven éve írta – mondtuk –, és nem tartozik a jobb versei közé. A témája is közhelyes, a megformálás sem különleges. És mégis – mondta a felügyelő –, valami miatt nem megy ki a fejemből. A hangulata miatt, a szavakra már alig emlékszem. Van valami az utolsó versszakában, ami… Segítenének felidézni?

Ehhez nem volt kedvünk. Kezdtünk volna szabódni, kifogásokat keresni, amikor egyik társunk, aki talán a leggyorsabban értette meg, hogy nincs más választásunk, hogy ezen már semmi nem múlik, belekezdett.

S akkor már nem értem az újak verseit – mondta.

Valamelyikünk folytatta. Nem társ leszek többé, hanem a nagy öreg.

Szünet, majd elhangzott a harmadik sor is. Félrenéztek, ifjak, vagy megmosolyogtok?

Én következtem, az utolsó sorral. Akkor kell, kezdtem nagy sokára, de a hangok megakadtak. Kezdtem megint. Akkor kell igazán, hogy segítsetek.

Nem pontos – mondta a felügyelő, keze a kilincsen. – Nem segítsetek, hanem szeressetek, emlékszem már. Köszönöm, mindenesetre. Költőnek neveztek az előbb, ezt most köszönöm, de ha kilépek ezen az ajtón, el fogom felejteni, önök is ezt tegyék. Hamarosan megjelenik az új kötet, meglátjuk, tényleg olyan lesz-e, mint féljük. Ha nem, isten irgalmazzon mindannyiunknak!